Hej, daliás idők hangja ez, mikor a kis spanyol piktor, meg a gall vámos a helyi költővel együtt gyönyörködött a francia cédák kecsén-begyén... mikor a háttérben az bolondos zeneszerző klimpírozott. Micsoda drámák voltak ott, patakvér, levágott fül, abszint, borzadály... egy évszázad múltán is töltekezünk vele... gyönyörű pacsmagok, bájos angyalok, ízes muzsikák. Ez maradt hát belőle, füst és hang. Igen, ez Párizs, az akkor ismert Világ kultúrális centruma. Volt és van, ezek a bohémok nyomot hagytak az örökkévalóban...

Az a bolond pianista említesség meg név szerént is, bár sajátos elképzelésekkel bírt a  muzsika mibenlétéről, azt gondolom igaza volt. Mert remeket alkotott. Erik Satie úr első Gymenopédie-je szól. Hallga csak... mennyi kecs... mennyi báj... tökéletes...

Ki a klimpírt nem kedveli, hallga csak, mennyire légies, angyli muzsika ez zenekarral, a szem könnybe lábad, a gyönyör vitathatatlan. És mindez a csuda egy kicsiny kávézóból indult útra szerte a világba és a fejekbe ma is...